1. Október 23.

Október 23-án reggel a Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című vezércikke lelkesen üdvözölte a „politizáló ifjúságot”, amelyet harcostársának tekintett a szocializmus demokratizálásáért vívott küzdelemben. A pártlap szerkesztősége csatlakozott az egyetemisták legtöbb követeléséhez, noha elhallgatták vagy tompították a legélesebb politikai célkitűzéseket. Lázadásuk így is fontos eleme e napnak, hiszen a politikai súllyal még nem, csak helyzeti energiával rendelkező diákoknak a hatalom egyik fontos tényezője nyújtott segédkezet és egyben védelmet. A követeléseket támogató vezércikk mellett közölte a lap az Írószövetség közleményét, melyben örömmel üdvözlik a lengyelországi változásokat, ugyanakkor elhatárolják magukat az annak támogatására meghirdetett tüntetéstől.

Kiforratlan volt a helyzet. Nem lehetett tudni, hogy a rádió által is hírül adott rokonszenvtüntetést csak eltűri vagy támogatja is a hatalom, ha támogatja, milyen erők és meddig állnak ki mellette, milyen viszony, netán kapcsolat van a reformokért sorompóba lépő, lépett erők között.

Nem volt egységes a Nagy Imre körül tömörülő értelmiségiek és politikusok, az úgynevezett Nagy Imre-csoport álláspontja sem. Nagy határozottan a tüntetés ellen foglalt állást, hiszen az egyetemisták követelései több ponton túlmentek az ő elképzelésein, és joggal tartott attól, hogy a fiatalok radikalizmusa elveszejti az elérhető eredményeket is, amelyek a lengyel események fényében még reményteljesebbnek látszottak. Rákosi menesztését és az ő párttagságának helyreállítását Nagy Imre úgy értékelte, hogy végre a párt is elérkezettnek látja az időt az 1953-as reformok folytatására.

Belgrádból a történelmi kibékülés sikerével érkezett haza aznap reggel a Gerő Ernő vezette párt- és kormányküldöttség, amelyet meglepett és megdöbbentett az itthon maradt vezetők által festett sötét kép a belpolitikai helyzetről. Mindazonáltal az MDP PB azonnal megtartott ülésén először Gerő tartott beszámolót a jugoszláviai tárgyalások eredményeiről, csak ezután kapott lehetőséget Ács Lajos, a PB itthon maradt rangidős tagja, hogy beszámoljon a hazai helyzetről, az ifjúság e napra meghirdetett tüntetéséről. Két markánsan szemben álló álláspont alakult ki. Az egyiket Révai József és Marosán György képviselte, akik ellenforradalmi veszélynek ítélték a helyzetet, és a legszigorúbb intézkedéseket javasolták: betiltani a tüntetést, és a fegyveres erőket felhatalmazni fegyverhasználatra azokkal szemben, akik a tiltó határozatnak nem tesznek eleget. Ekkor még a belügy- és a honvédelmi miniszter is úgy értékelte, hogy az általuk vezetett fegyveres erők képesek érvényt szerezni egy ilyen határozatnak. A másik végletet Ács Lajos helyzetértékelése jelentette, aki tagadta, hogy a fennálló helyzet ellenforradalommal fenyeget, és politikai megoldás mellett (Nagy Imre bekapcsolása a vezetésbe) szállt síkra.

A Politikai Bizottság, melynek ülését felborították az egymás után érkező küldöttségek (Szabad Nép szerkesztősége, budapesti pártbizottság, DISZ, Írószövetség, Petőfi Kör vezetősége stb.), heves, személyes vádaskodásokkal tarkított veszekedés, vita után felemás döntést hozott. Betiltották a tüntetést, de nem adtak tűzparancsot. A határozat végrehajtása és a rend fenntartása érdekében PB-tagokat küldtek a legfontosabb helyekre: Révait a Szabad Néphez, Kádár Jánost a Rádióhoz, Marosán Györgyöt a SZOT-hoz, másokat a budapesti vagy kerületi pártbizottságokra. A kiküldöttek hamarosan maguk is tapasztalták a határozat végrehajthatatlanságát. A délelőtt folyamán ugyanis már nemcsak az utca, a diákok, az eddigi ellenzék támadta a PB vezetésének többségét, hanem egyre többen a párt apparátusából is. Felbomlott a korábban mindenható pártfegyelem, több pártszervezet azonnal tiltakozott a tüntetés betiltása és a Központi Vezetőség összehívásának elhalasztása ellen. A DISZ vezetősége, hogy esélye legyen befolyásának maradékát megtartani, a PB tiltó határozata ellenére úgy döntött, hogy részt vesznek a tüntetésen és megpróbálnak annak élére állni. Döntőnek bizonyult, hogy a diákok követeléseihez egyre nagyobb számban csatlakoztak már ekkor a munkások, és hogy megingott a budapesti karhatalom alapját képező tisztiiskolások hűsége, a katonai akadémiák hallgatói támogatásukról biztosították az őket felkereső egyetemistákat. Kopácsi Sándor, Budapest rendőrfőkapitánya kijelentette, hogy a fővárosi rendőrség nem fog fegyvert használni a békés tüntetőkkel szemben. Kétséges volt a katonaság felhasználhatósága, így a hatalomnak egyetlen szilárd fegyveres ereje maradt, az ÁVH. Mindezek arról győzték meg a pártvezetést, hogy nem áll rendelkezésükre kellő erő a megmozdulás elfojtásához, így kényszerűen bár, de feloldották a tilalmat, engedélyezték a demonstrációt, sőt felhívták a budapesti szervezeteket, vegyenek részt a tüntetésen, hogy meg tudják akadályozni az ellenséges követelések térnyerését. Bata István honvédelmi miniszter pedig engedélyezte a katonák részvételét is, de természetesen fegyvertelenül és nem kötelékben.

Másfelől megtették a rend fenntartása érdekében szükségesnek ítélt lépéseket: folyamatosan küldték a fegyveres erősítést a Rádióhoz, ahol a diákok 22-e este óta követelték pontjaik beolvasását, és egyéb stratégiai vagy más szempontból fontos vagy fenyegetettnek vélt helyekre.

A délután három órakor Pestről és Budáról, két irányból induló tüntetés folyamatosan nőtt és radikalizálódott, a reformokat követelő jelszavak egyre keményebbé, élesebbé váltak, egyre nagyobb teret nyertek a nemzetiek. A délelőttös műszakból érkező munkások tömegesen csatlakoztak a fiatalokhoz, így az egyetemisták kezdetben zárt rendje mind több „levelező hallgatóval” bővült, miközben az ablakokba és a házak elé csoportosulók egyre felszabadultabb üdvözlésétől, biztatásától kísérve-támogatva vonultak céljaik felé.

Tüntetők a Tanács körúton 1956. október 23. (MTI fotó)

Maguk a szervezők és a tüntetés vezetését vállaló Petőfi Körösök sem számítottak ilyen tömegre, nem voltak felkészülve, de nem is tudtak volna felkészülni annak irányítására. A Kör egyetlen hangszórós kocsija elveszett az áradatban. A két emberfolyam a Bem-szobornál találkozott, ahol megszületett a forradalom jelképe: a rákosista, szovjet típusú címertől megszabadított, lyukas zászló. A téren Veres Péter olvasta fel az Írószövetség követeléseit, hangja azonban elveszett a tömegben.

Az ELTE diákjai a Bem-szobornál 1956. október 23. (MTI fotó)

A nép nagyobbik fele a Bem térről a Parlament elé vonult és Nagy Imrét követelte, mások a Rádió vagy a Sztálin-szobor körül gyülekeztek.

Jóllehet a helyzet már a délután folyamán is forró volt, mégis még elkerülhető lett volna az események fegyveres felkelésbe torkollása. De október 23-ának egyik szereplője sem volt képes megállítani a kitörni készülő vihart. A hatalom egyszerre demonstrálta gyengeségét és szembenállását. Jóllehet nagyszámú erősítés érkezett a Rádióhoz, hosszú időn keresztül nem mertek erőszakot alkalmazni a tüntetőkkel szemben, de teljesíteni sem voltak hajlandók azok követeléseit. Ilyen vagy olyan megoldás helyett furfanggal próbálkoztak: kocsira szerelt mikrofont adtak a tüntetőknek, azt imitálva, hogy beolvasott követeléseiket közvetítik. Vagyis a hatalom nemet nem tudott, igent nem akart mondani, ami egyfelől a tüntetők elszántságát, bátorságát, másfelől elkeseredésüket fokozta. De ugyanez volt a helyzet a Kossuth téren is, ahol kikapcsolták a világítást abban a hiú reményben, hogy a Nagy Imrére váró tömeget ez távozásra fogja bírni. A tüntetők azonban fáklyákat gyújtottak – elsősorban a legnagyobb példányszámú napilapból, a Szabad Népből –, ami a szó szoros értelmében tovább tüzelte a hangulatot, fűtötte az elszántságot. Hamarosan vissza is kapcsolták a világítást, ellenben a tömeg követelésére kikapcsolták a Parlament tetején a vörös csillagot – ezek a kis sikerek további, nagyobb győzelmekre adtak reménységet.

Mindezek után Nagy Imre kezében volt a helyzet megoldásának egyik kulcsa. Nem sok jóval biztatott azonban, hogy nem mozdult otthonából sem a tüntetők követelésére, sem pedig barátainak, követőinek a sürgetésére, csak a párt hívásának volt hajlandó eleget tenni, és jelent meg este kilenc óra tájban a Parlament erkélyén. Beszéde azonban nemcsak azért keltett csalódást, mert a régi (elvtársak) megszólítással kezdte, és nemcsak azért, mert amit mondott nem vagy csak kevéssé volt érthető, hanem azért is, ami és amennyi érthető volt belőle. Nagy ugyanis nem ígért többet (igaz, kevesebbet sem), mint 1953-as programjának következetes megvalósítását, a szocializmus mérsékelt reformját a párt vezetésével. Mindez korábban elegendő lehetett volna, ekkorra azonban már a félelem fékétől megszabadult, követeléseiben a Nagy Imre által ígérteken túljutott tömegnek kevés volt. A tüntetés nem ért véget, az embereknek csak kisebb része tért haza Nagy felszólítására, ugyanakkor elveszett a lehetősége annak, hogy a nép előtt tekintéllyel rendelkező, bizalmát élvező kommunista politikus azonnal élére állva a tömegnek az eseményeket mederben tudja tartani, ami elkerülhetővé tehette volna a fegyveres harc kirobbanását.

Ez utóbbira a Rádió stúdiójánál került sor, ahova egész nap folyamatosan érkezett erősítés mindkét fél részéről: ÁVH-sok, rendőrök, majd (lőszer nélkül) katonák az egyik oldalról, a tüntetésről leszakadók, az egyenest ide tartók, majd pedig a Kossuth térről érkezők a másik oldalról. Mire este nyolckor elhangzott Gerő előre beharangozott beszéde, már jó néhány kisebb összetűzésen túl voltak, de fegyverhasználatra még nem került sor. Gerő beszéde olaj volt a tűzre. A tüntetőket – akik az ablakokba kitett rádiókészülékekből hallgathatták a párt első titkárát – okkal és joggal sértette, hogy miközben ők hiába próbálták követeléseiket közzétenni, kénytelenek végighallgatni Gerő igaztalan és sértő vádaskodásait. Ebben az időben már fegyverrel is rendelkeztek. A tömegben nagy számban voltak munkások, akik jól tudták, mely budapesti üzemekben gyártanak vagy tárolnak hadianyagokat, s azokat megszerezve viszonylag gyorsan felfegyverkeztek. De egyre többen jutottak fegyverhez a Rádió védelmére kirendelt katonák révén is, akik közül fegyvereiket többen önként vagy minimális fenyegetés hatására átadták. Végül, de nem utolsósorban, a védők részére szállított fegyver és lőszer egy jelentős része is az ostromlók kezére jutott. Mindmáig nem kellően tisztázott körülmények között dördült el este kilenc óra körül az első lövés az épületből, amit a Rádió hajnalig tartó ostroma, majd elfoglalása követett.

A Rádió ostroma 1956. október 23. este

A fegyveres harc megindulásával egy időben omlott porba a rendszer jelképe, a Dózsa György úti Sztálin-szobor. A ledöntött monstrumot teherautóval a Blaha Lujza térre, a Nemzeti Színház elé vontatták, ahol a pesti nép darabokra szedte.

A ledöntött Sztálin-szobor a Blaha Lujza térnél 1956 októberében (Bojár Sándor felvétele)

Október 23-án jelentős események zajlottak vidéken is. Miskolcon változásokat követelő párttag munkások már napok óta gyűjtötték a dolgozók sérelmeit, problémáit, hogy az e célból összehívott szabad pártnapon vitassák meg azokat. 23-ára megszületett a 17 pontos követelés, amelyet az egyetemisták további négy, egyértelműen politikai pontjával kiegészítve azonnal az üzemi és városi pártvezetőség elé tártak. A szervezőkből megalakult a Munkásszervező Bizottság, a majdani munkástanács előképe. Több egyetemi városban is tüntetésre került sor, ezek közül a legjelentősebb a debreceni megmozdulás volt. Itt délelőtt a bölcsészkarról indult az első tüntetés, a diákok csatlakozásra szólították fel az üzemek munkásait is. A késő délután a megyei rendőrkapitányság elé vonuló mintegy 20-30 ezer emberre az épületet védő ÁVH-sok előbb vaktölténnyel, majd éleslőszerrel tüzet nyitottak: hatan megsebesültek, hárman életüket vesztették. Ők a forradalom első halálos áldozatai.

Jóllehet a Magyarországról érkezett jelentések alapján Zsukov marsall a valóságosnál is sötétebb képet rajzolt, a szovjet vezetés mégis habozott, mielőtt a fegyveres beavatkozás mellett döntött. Ebben egyaránt szerepet játszott, hogy a Magyarországénál nagyobb stratégiai és politikai jelentőségű Lengyelországban sikerült békés eszközökkel rendezni a válságot, ami megnövelte annak az esélyét, hogy ugyanez a forgatókönyv Magyarországon is sikerrel alkalmazható. Másfelől Moszkva óvakodott erőszakos, katonai fellépéssel veszélyeztetni a nehezen induló nemzetközi enyhülés folyamatát.

Alig egy órával azt követően, hogy a Rádiónál megkezdődött a fegyveres harc, Hruscsov – Gerő és Andropov többszöri sürgetésére – telefonon közölte a magyar első titkárral: engedélyezte, hogy a Magyarországon állomásozó szovjet erők részt vegyenek a rend helyreállításában, amennyiben a felkérést utólag a magyar Minisztertanács írásba adja (a felkérést napokkal később írta alá Hegedüs András). Egyben Magyarországra küldték Ivan Szerovot, a KGB elnökét és Mihail Malinyin hadseregtábornokot, a vezérkari főnök helyettesét, ami azt mutatja, hogy a kezdeti ingadozás után Moszkva nagyon komolyan vette a helyzetet, és minden támogatásra hajlandó volt a gyors rendteremtés érdekében. Valójában a szovjet egységek már este kilenc órakor parancsot kaptak, hogy vonuljanak Budapestre és segítsenek a rend helyreállításában. Ezzel szertefoszlott a válság viszonylag vértelen megoldásának lehetősége is, hiszen a szovjet csapatok beavatkozása kiszélesítette az ellenállók körét, a forradalmat nemzeti szabadságharccal társította.

De Moszkva nemcsak katonai segítséget nyújtott, hanem bevetették a politikai küzdelembe az SZKP Elnökségének két tagját, Magyarországra küldve a fegyveres beavatkozás ellen egyedül felszólaló Anasztasz Mikojant és a kemény vonalat képviselő Mihail Szuszlovot, hogy egymást segítve, egyben ellenőrizve, működjenek közre a válság felszámolásában.

Az esti óráktól másnap, 24-én hajnalig folyamatosan ülésezett az MDP Politikai Bizottsága, majd Központi Vezetősége, pontosabban azok a tagjai, akiket értesíteni tudtak, és akik eljutottak a pártközpontba. A Parlamentből odaérkezett Nagy Imre még egy darabig nem vett részt sem a döntésekben, sem a vitában, meg kellett várnia, míg beválasztják a pártvezetésbe. A vezetőség abból a megfontolásból indult ki, hogy a Budapestre érkező szovjet csapatok ellenállás nélkül letörnek minden zavargást, az ő feladatuk elsősorban a szovjet erődemonstráció támogatása, és hogy a katonai rendcsinálással egyidejűleg megteremtsék a politikai kibontakozás feltételeit. Ezért határoztak az elrettentés, a minél gyorsabb rendteremtés érdekében a gyülekezési és kijárási tilalom, valamint a statárium elrendeléséről, és ezért állították föl a szovjet és magyar fegyveres erőkkel való koordináció biztosítására Kovács István vezetésével a Katonai Bizottságot. Felhívásában a KV egységesen elítélte a megmozdulást, a „reakció sötét hordájának” nevezték a fegyveres felkelés résztvevőit, akik célja, hogy „megfosszák népünket szabadságától, s visszaállítsák a tőkések és földesurak hatalmát”.

Másfelől a lakosság megbékítése érdekében személyi változásokat is elhatároztak, így Nagy Imrét jelölték miniszterelnöknek, de új kormány fölállítására nem került sor, október 27-ig Hegedüs András kabinetje maradt hivatalban. Némi vita után változásokra került sor a párt vezető szerveiben is. Gerő maradt az első titkár, noha Nagy Imre az ő távozásához kötötte a miniszterelnöki szék elfoglalását. Mivel azonban jelöltje, Kádár János és a KV többsége Gerőt támogatta, Nagy is belenyugodott a változhatatlanba. Sikerült azonban a reformok támogatói közül a Központi Vezetőség tagjává választatni Donáth Ferencet és Losonczy Gézát, míg kihagytak több arctalan sztálinistát.

Az éjszaka folyamán, még a szovjet csapatok megérkezése előtt nemcsak fegyvergyártással foglalkozó üzemeket, hanem nyomdákat, telefonközpontokat is támadások értek, sőt késő éjszaka már rendőrőrsöket, katonai és félkatonai intézményeket is megtámadtak a felkelők, akik átmenetileg elfoglalták a párt lapjának, a Szabad Népnek a székházát is. A harc a szovjet csapatok hajnali megérkezésével intenzívebbé vált, kiszélesedett. Fegyveres csoportok elsősorban a főbb közlekedési útvonalak mentén alakultak, azzal a céllal, hogy megakadályozzák a szovjetek bejutását Budapestre, majd Budapest belvárosába.

Úttorlaszt építő felkelők

A szovjet háborús filmeken és regényeken nevelkedett fiatalok gyenge fegyverzetük ellenére is eredményesen vették föl a harcot az ellenállásra nem számító, gyalogsági támogatást nélkülöző szovjet páncélosokkal, komoly veszteségeket okozva azoknak. A legsúlyosabb összecsapásokra a Rádió és a Szabad Nép székházának közelében, valamint az odavezető útvonalak mentén, a Boráros térnél, a Nagykörút – Üllői út találkozásánál és a Baross téren került sor. A harcok eredményeképpen a szovjetek 24-én reggelig megközelíteni sem tudták a Rádiót, így azt hajnalban elfoglalták a felkelők. Az adást azonban ekkor már átkapcsolták a Parlamentben kialakított szükségstúdióba.

2. Október 24.

Az éjszaka meghozott szigorú intézkedések (gyülekezési és kijárási tilalom, statárium, riadó elrendelése a fegyveres szervezetek részére) segítségével átmenetileg sikerült megakadályozni a felkelés eszkalációját Budapesten és kiterjedését vidékre. Jóllehet egy-egy tüntetésre e napon is sor került egyes városokban, de a helyi párt- és katonai vezetés uralta a helyzetet. A hézagos és esetleges információkkal rendelkező lakosság túlnyomó része inkább csak figyelt, igyekezett tájékozódni, képet nyerni arról, mi is történik az országban. A rádióban reggel kilenc után bejelentett kijárási tilalom kiszorította ugyan az utcákról a kevésbé elszántakat, de azt nem tudta megakadályozni, hogy a dolgozók munkahelyükön ne az eseményeket kövessék, egyre nagyobb, egyre bátrabban vitatkozó csoportokban tárgyalva a történteket.

A felkelőknek sokkal kézzelfoghatóbb segítséget jelentettek a még gyér számban, de Budapestre mégis eljuttatott követelések, és ennél is többet a felvonuló szovjet hadsereget vidéken is érő szórványos támadások.

De a tilalmak és a statárium a szovjet páncélosok támogatásával sem tudtak véget vetni a fegyveres megmozdulásnak, sőt a felkelők 24-én jelentős sikereket is elértek. Reggelre kezükre került a csepeli hadkiegészítő parancsnokság és az Athenaeum Nyomda épülete, utóbbiban azonnal hozzáláttak röpcédulák készítéséhez. A fegyveresek legfontosabb eredménye azonban nem is az volt, hogy elfoglaltak és ideig-óráig megtartottak egy-egy középületet, hanem hogy magát a felkelést életben tartották, a szovjet reguláris hadsereg erőt demonstráló felvonulása, sőt a páncélosok támadása sem volt képes elsöpörni őket. Kitartottak a jelentős szovjet erőfölény és viszonylag komoly veszteségeik ellenére is, és ezzel megteremtették a politikai győzelem lehetőségét.

Az SZKP Elnökségének a kora reggeli órákban megérkezett küldöttei először a katonai helyzetről tájékozódtak, majd délelőtt az MDP vezetőinek egy szűkebb körével folytattak megbeszéléseket. Mikojanék csatlakoztak a magyar vezetőknek ahhoz a reményéhez, hogy órák kérdése a felkelés felszámolása – Moszkvába küldött jelentésükben azt írták, hogy „a felkelők összes gócát felszámolták, s most folyik a legfőbb góc felszámolása a Rádiónál” (sic!) –, sőt megrótták a magyar vezetést, amiért Moszkvát informálva eltúlozta a veszélyt. Az SZKP küldötteinek derűlátása hozzásegítette a magyar vezetőket, hogy valóságnak lássák reményeiket, így a tárgyalásokon elsősorban a fegyveres győzelmet követő konszolidációhoz szükséges lépésekről esett szó.

A szovjet segítség megérkezése keltette nyugalom tette lehetővé, hogy dél körül sugárzott beszédében Nagy Imre radikális reformok tervét villantsa fel, és hogy ne alkalmazzák a statárium rendelkezéseit az elfogott felkelőkkel szemben. Ennél is fontosabb, hogy bízva abban, hogy az éjszakai órákban immár az utolsó utáni ellenállási gócokat is sikerül felszámolni, másnapra – hogy a lakosság elláthassa magát élelemmel, de azért is, hogy demonstrálják sikerüket, a rend helyreálltát – átmenetileg felfüggesztették a kijárási tilalmat.

Pedig a pártközpont elvarázsolt birodalmán kívül egészen más képet mutatott és látott az ország. A Központi Vezetőségbe hajnalban beválasztott Donáth Ferenc és Losonczy Géza világosan látta, hogy a pártvezetés ellentmondásos, felemás döntései lehetetlen, számukra vállalhatatlan helyzetet teremtettek, a személyi összetételében alig megújult vezetés pedig teljesen alkalmatlan a demokratizálásra, de még a válság kezelésére is, következetlen politikájával még nagyobb katasztrófába sodorja az országot. Helyzetértékelésüket és a válság megoldása érdekében szükségesnek tartott javaslataikat a KV-hoz írott levelükben fogalmazták meg, melyben közölték, hogy a fennálló helyzetben nem látnak lehetőséget arra, hogy bekapcsolódjanak a pártvezetés munkájába. Megítélésük szerint a kibontakozás alapvető feltétele, hogy a párt gyökeresen szakítson a régi hibás, sőt bűnös politikával, új alapokra helyezze Magyarország kapcsolatait a Szovjetunióval, és mindezek alapjaként gyökeres személyi változásokat sürgettek. Kapcsolatuk átmenetileg meglazult Nagy Imrével, aki – úgy látták – cserbenhagyta őket és a reformokat.

A pártvezetésben élő illúzióval szemben nem a forradalom vereségének, hanem győzelmének a feltételei erősödtek ezen a napon. Nagy Imre az SZKP küldötteinek megérkezése után is megmaradt hivatalában és pozíciójában, amit Hruscsov óvatos, de egyértelmű ellenzése dacára nyert el. A Nagy Imre-csoport az első napokban nem követte vezérét, nem hódolt be a pártvezetésnek, tagjai megfelelő garanciák hiányában nem adták nevüket a rendcsináláshoz. A tábornak ez az átmeneti önállósodása ugyan felvetette annak veszélyét, hogy a vele együtt gondolkozóktól elszakadó Nagy Imre a párt keményvonalasainak hatása alá kerül, vagy hogy egyedül nem képes következetesen képviselni azokat a célokat, amelyek megvalósítása érdekében elfogadta a neki felkínált pozíciót, de lehetőséget adott arra is – mint ahogy az elkövetkező napokban ez teljesedett ki –, hogy egykori követőinek befolyására Nagy Imre tér vissza az október 23-án éjszaka kényszerűségből feladott vonalhoz, és újra a következetes reformokért küzdők élére áll.

Természetesen minden további politikai esélylatolgatás értelmetlenné vált volna, amennyiben a fegyveres felkelőket elsöpri a szovjet hadsereg. A felkelőkből lett szabadságharcosok azonban kitartottak, és ezzel lehetetlenné tették a mérsékelt erőkkel való rendcsinálást, és választásra kényszerítették Moszkvát és a magyar kommunista vezetést a beláthatatlan véráldozattal (és ennek nemzetközi következményeivel) járó, durva katonai beavatkozás vagy a politikai megoldás között.

És október 24-én színre lépett a forradalom győzelmét eredményező újabb fontos erő. A miskolci munkások követeléseit elfogadta az MDP megyei első titkára, Földvári Rudolf, a PB korábbi tagja, aki élére állt annak a küldöttségnek, amely vállalta a 21 pont eljuttatását Nagy Imréhez. A szocialista magyar nehézipar egyik fellegvára munkásainak a pesti népével egybehangzó követelései után veszített erejéből az a nézet, hogy mindaz, ami Pesten történik, az ellenforradalmárok aknamunkájából bújt elő. A követeléseket nem a „csőcselék” akarta rákényszeríteni a miniszterelnökre, hanem egyik elvtársa terjesztette elé azokat a pontokat, amelyek közül számos kiolvasható Nagy Imre korábban megfogalmazott programjaiból is.

3. Október 25.

Október 25-én reggel a KV előző esti célkitűzését és helyzetértékelését valóságnak tekintve az egyetlen folyamatosan működő hírforrás, a rádió közleményei azt imitálták, hogy befejeződtek a harci cselekmények. 4 óra 30 perckor közölték, hogy „az ellenforradalmi bandákat lényegében felszámoltuk”, amit két órával később a Minisztertanács hivatalos közleménye is megerősített: „éjszaka az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták! Az ellenforradalmi erők szét vannak verve!” A rádió a továbbiakban is az élet normalizálódásáról számolt be: megindult a közlekedés, munkába hívták a dolgozókat, szabályosan postázzák a nyugdíjakat. A hatalom újraéledő magabiztosságát mutatja, hogy az Országos Rendőrkapitányság egyik vezetője befejezettnek tekintve a harcokat, már a vidékre menekülők üldözésére adott utasítást.

A pártvezetés e lépése azonban eleve elhibázott volt.

Orosz katonák a Szabadság híd pesti hídfőjénél. 1956. október 25.

A megnövelt létszámú szovjet erők (ekkor már a határon túlról Magyarországra vezényelt egységeket is harcba vetettek) sem tudták – a híradásokkal ellentétben – felszámolni a fegyveres egységeket, a város szívében fekvő Rádió még mindig a felkelők kezén volt. Sőt, a felkelőcsoportok éppen 24-én, 25-én kezdtek állandóbb jellegűvé és összetételűvé szerveződni, elsősorban azok, ahol a társaság magját korábbi személyes kapcsolatok fűzték össze (például egy munkahelyen dolgoztak). Iránymutatóvá vált egy-egy csoport vagy személy magatartása a tágabb környék számára is. Vagyis a 25-e reggeli szituáció alapjaiban különbözött az előző este prognosztizálttól, így nem hozhatta meg a várt eredményt a kényszerintézkedések egy részének a feloldása, ami mellé nem társították azokat az alapvető reformokat (pl. Gerő felmentését), amelyek nélkül nemcsak a felkelők, de a velük egyre aktívabban szimpatizáló lakosság sem volt leszerelhető.

A kijárási tilalom feloldása következtében tömegek lepték el az utcákat. A kimerészkedők pedig mindannak az ellenkezőjét tapasztalhatták, amit a rádióban hallottak: nem ért véget a fegyveres harc, nem fosztogatók garázdálkodtak a városban, hiszen a betört kirakatokban ott maradt az áru; a szovjet hadsereg nem a magyart segítve vesz részt a rend helyreállításában, hanem az ÁVH-s egységek támogatásával egymaga végzi azt, sőt a magyar katonák közül többen a felkelőkkel tartanak. És ami a legfontosabb: az ellenállók nem huligánok, nem fasiszták, hanem munkások, diákok, szomszédok és ismerősök. Okvetlenül megkísérelték az általuk tapasztaltakról meggyőzni a vélhetőleg hozzájuk hasonlóan megtévesztett szovjet katonákat is. Budapest utcáin mindenfelé kézzel-lábbal magyarázó csoportok vették körül a harckocsikat, és az elmúlt években beléjük sulykolt, gyér orosz nyelvtudással próbálták elmagyarázni, hogy nem fasiszta megmozdulásról, hanem nemzeti, demokratikus, sőt döntő elemeiben szocialista felkelésről van szó. A kísérlet számos esetben eredményes volt, s így a délelőtt folyamán a fiatalok nem egy esetben trikolórral fellobogózott szovjet harckocsikon vagy azok kíséretében indultak a Parlament elé tüntetni az őket ért vádak, valamint az azokért és a fegyveres harcért leginkább felelősnek tartott Gerő Ernő ellen. A városban megbízható hírközlés nélkül is futótűzként terjedtek a (felnagyított és általános érvénnyel megfogalmazott) hírek a szovjetek átállásáról, így a délelőtti órákra egyre felszabadultabb, magában és a győzelemben mind jobban bízó tömeg gyűlt a Kossuth térre.

A Parlament körül, a kormánynegyed védelmére elhelyezett erők pánikba estek, amikor a remélt normalizálódás helyett sokezres tömeg gyűlt a térre fegyveresek, páncélosok kíséretében, amelyekről a zászlódísz, és a harckocsikon fürtökben lógó fiatalok miatt ráadásul nem is mindig lehetett eldönteni, hogy szovjetek vagy a felkelőkhöz átállt magyar egységek.

Tüntetők a Parlament előtt, a Kossuth Lajos téren. 1956. október 25. (Bojár Sándor felvétele)

Az Akadémia utcai pártközpontban az MDP KV ülésén részt vevő Szerov tábornokot azonnal értesítették a fejleményekről. Szerov elhagyta az ülést, majd kisvártatva kiadta a tűzparancsot. Számára egyaránt megengedhetetlen volt a magyar egységek átállása és a szovjetek fraternizálása is a felkelőkkel. Az eldördülő sorozatok nemcsak a tüntetők, de a mellettük lévő szovjet katonák között is pánikot keltettek, akik ugyancsak tüzelni kezdtek. Lőttek a torkolattüzek irányába, de lőttek a velük percekkel előbb még fraternizáló fiatalokra is, abban a hiszemben, hogy azok csapdába csalták őket. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a pártközpont védelmére kirendelt magyar egység is tűzharcba keveredett a szovjetekkel, így aztán a növekvő fejetlenség tovább növelte az áldozatok számát. A mészárlásban közel százan meghaltak, és mintegy háromszázan megsebesültek. Ahogy a Kossuth téri vérfürdő előtt az optimizmus hulláma söpört végig a fővároson, úgy terjedt az újabb hír: „gyilkos az ÁVO, vesszen az ÁVO”, és nőtt, dagadt a térről elmenekültek újabb, ezúttal már véres zászlós tüntetése. Az események híre viszonylag gyorsan eljutott vidékre, tovább hevítve ott is az indulatokat.

Természetesen a hírek – sok esetben felnagyítva – eljutottak az Akadémia utcai pártközpontba is. A fegyveres harcok folytatódásáról, az újabb nagy tömeget mozgósító tüntetésről, a szovjet csapatokkal való fraternizálásról és természetesen a vérengzésről. De egyre nagyobb számban kaptak elgondolkoztató információkat vidékről és a budapesti üzemekből is. Ezek között a legfontosabb, hogy szerte az országban felborult az eddigi viszonylagos nyugalom, egyre több helyről érkezett hír tüntetésekről, munkabeszüntetésről; a vidék is egyre félreérthetetlenebbül csatlakozott a fővárosi megmozduláshoz, követelésekhez, ami annyival is veszélyesebb volt, mert az elmúlt napokban jelentős mértékben meggyengítették a megyékben állomásozó magyar ezredeket, jelentős egységeket a fővárosba rendelve. E napon pedig már nemcsak békés tüntetések zajlottak az országban, hanem a fegyveres összecsapások is átterjedtek vidékre. Miskolcról több teherautóval indultak fiatalok a budapesti felkelők megsegítésére, akik útközben Mezőkövesden lefegyverezték a rendőrséget és a hadkiegészítő parancsnokságot, megszállták a pártbizottság és a községi, valamint a járási tanács épületét. Több helyről összevont erősítéssel tudták csak szétugrasztani a csoportot, a Miskolcra visszatérők egy részét letartóztatták – ez lett az alapja a másnapi, népítéletbe torkolló összetűzésnek a megyei rendőrkapitányság épülete előtt. Fegyveres harcokról érkeztek jelentések az ország számos más részéből is: Szentendréről, Vácról, Dunapenteléről stb. A legkomolyabb összecsapásra késő délután Várpalotán került sor. Itt a tüntetők kisebb fegyveres konfliktusok után fokozatosan kezükbe vették a város irányítását, megszállták a pártbizottságot, a maguk oldalára állították a honvédséget és a rendőrséget. Tekintve, hogy a városon vezetett keresztül a szovjet hadsereg egyik fontos felvonulási útja, kézenfekvő volt az elhatározás: meg kell állítani őket. A sebtében épített barikádon gyors egymásutánban több szovjet egység is fennakadt, sikerült megállítani egy üzemanyagot, majd egy fegyvert szállító teherautót is. Az ütközetekben a szovjetek tizenhárom embert vesztettek, közöttük egy őrnagyot.

Október 25-ére csődbe jutott a párt válságkezelő politikája. Tehetetlennek bizonyult a magyar katonai vezetés, amely szovjet segítséggel sem tudta megfékezni a felkelés tüzét, nem tudta megteremteni a politikai kibontakozás alapjául szolgáló rendet. De a hatalom egyik csoportja továbbra is a katonai megoldás mellett tört lándzsát, az eddigieknél keményebb fellépést sürgetett a felkelőkkel szemben, újbóli és teljes kijárási tilalmat, a statárium könyörtelen alkalmazását. Ez a kemény vonal azonban még a délelőtt folyamán komoly veszteséget szenvedett. Először akkor, amikor a szovjet küldöttek javaslatára Gerőt felmentették első titkári megbízatása alól, és helyére Kádár Jánost nevezték ki. Ő ha nem is számított a reformok hívének, nem tekintették azok ellenzőjének, akadályának sem. Másfelől a Parlament előtti sortűz is gyengítette a hatalom erejét és elszántságát, míg megkeményítette és kiszélesítette az ellene küzdők körét. A vérengzésről kapott zavaros és ellentmondásos hírek megrettentették a vezetés egy részét, akiket egyre inkább aggasztott, hogy nem képesek úrrá lenni a megmozduláson, és most joggal féltek a bosszú, a terror elszabadulásától.

Miközben a PB úgy értékelte, hogy az eddigi politika nem folytatható